|
macskák az irodalomban
|
|
Móra Ferenc: Anziksz
Mihálynak
Rapallo,
április
Kedves
öreg Mihály,
aki
már negyedik hete nem dorombolsz nekem jó reggelt – ugyan nem is sok
értelme volna, mert itt nem kávézunk kolbászt -, többször tapasztalhattad már
barátságunk hosszú évei alatt, hogy nem vagyok árulkodó ember, sőt a
szakértő bizonyos római jellemet is találhat bennem. Talán emlékszel rá,
hogy mikor egyszer te fogtad el a hálószobába beszabadult egeret, én voltam
rá büszke, és más alkalommal, mikor én fölöztem le a jegesben a forralt
tejet, neked tulajdonítottam ezt a sikeres vállalkozást, és azt mondtam
közös úrnőnknek, hogy “most már úgyis beleevett a macska, adjátok neki az
egészet, és máskor ne felejtsétek nyitva a jeges ajtaját.” Mommsen lehet rá
a bizonyság, hogy a római gyarmatpolitikának is ez volt a lényege.
Azonban
nem a gyakorlati politikáról van itt szó, Mihály, hanem arról, hogy közös
úrnőnk téged nem vett be azoknak a listájába, akiknek okvetlenül kell
olaszországi anzikszot küldenem. Ez a lista első szövegezésében igen rövid
volt, alig háromszáz névből állott, de azóta tizennégy bővített kiadást
ért, és az olasz posta idei statisztikájában nagy szerepet fog játszani.
Egyelőre az eredmény annyi, hogy Mussolini segéd-postáskisasszonyt neveztetett
ki Rapallóba, aki azonban nincs felruházva azzal a joggal, hogy hitelbe
adjon bélyeget. Eggyel több ok arra, hogy haragban legyek a ducéval, és
egyúttal magyarázata annak, hogy miért nem találod ezen az anzikszon III.
Viktor Emánuel őfelsége képét, akinek éppúgy megfehéredett a bajusza, mint
az enyém és – mi tagadás benne – mint a tiéd is, öreg Mihályom. Pedig mi
fascisták se vagyunk, mint ez a szegény felség, de hát a bajusz
megfehéredése független minden világnézettől. Épp azért az okos macskák idejében
leborotváltatják a bajuszukat, amivel nem akarok Mussolinire célozni.
Kedves
Mihály, levelemnek nincs egyéb célja, mint közölni veled, hogy az olaszok
igen jó emberek, mert nagyon szeretik a gyereket meg a macskát. Szinte
hallom, amint tüsszentesz egy mérgeset, amikor azt hallod, hogy fajod itt
nagy népszerűségnek örvend, és azt gondolod magadban, az már régi dolog,
hogy az olaszok szeretik a macskát. Biztosíthatlak azonban, öreg, hogy ez a
tüsszentés nem indokolt. Jusson eszedbe, hogy a francia népmesékben is
ogre-nak hívják az emberevő óriást, mert a franciák már ezer esztendővel
ezelőtt is azt hitték, hogy a magyarok emberhúst esznek. Pedig mi tudjuk,
ugye, Mihály, hogy ebből egy szó se igaz, mert a magyarok legfeljebb
egymást eszik meg, az pedig nem számít, mert a családban marad. A
kannibalizmusnak ez a neme különben a föld minden művelt nemzeteinél
megtalálható, és így nem ismeretlen az olaszoknál sem, de azt csak a ravasz
német vendéglősök találták ki a gyanú elkerülése céljából, hogy az olaszok
összetévesztik a macskát a nyúllal.
Megvallom
azonban, hogy a régi rómaiakért nem harapom meg az ujjamat, mert az inkább
a klasszika-filológusok föladata. Nekem, mint laikusnak, már többször
feltűnt, hogy a római költészet fénykorában a macska alig szerepel, és tíz
akadémikus egész élete munkájával se tudna a római szerelmi lírából tíz
olyan hasonlatot összeszedni, amelyben a nő a macskával helyeztetik
párhuzamba. Ez azért különös, mert a római költőket kedveseik több ízben
emlékeztetik galambra, gerlicére, verébre, párducra, sőt nőstény farkasra
is, Juvenalisban pedig egyszer a szerelem a vadszamár képét idézi föl. Más
magyarázatát nem tudom adni a dolognak, mint hogy akkoriban a macskák még
nem voltak olyanok, mint a nők, s csak a római birodalom bukás után
tanulták el tőlük a kecsességet, a bájt és a manikűrözött körmöket.
Hanem
azt mondhatom neked, Mihály, hogy a reneszánsz idejében Itália már a
macskák paradicsoma volt, mert a legnagyobb mesterek se festenek soha
lakomát macska nélkül. Tudod, én most műtörténeti tanulmányúton vagyok, és
főleg ebből a szempontból figyeltem meg a quattrocento és cinquecento
művészetét, mert szeretek hiányt pótolni, és e téren bizony sokat
elmulasztottak az előttem itt járt esztétikusok. Bode ugyan figyelemre
méltatta, hogy Paolo Veronese Kánai menyegzőjén egy macska is látható az
asztal alatt. (Ősöd lehetett, Mihály, mert éppúgy dörgölődzik a Jézuska
lábaihoz, mint te szoktál az enyémhez. Majd ha hazakerülök, utánanézünk a
macskák nemesi almanachjában, mert nézd, pajtás, akármilyen demokrata vagy
is tavasz ébredésén, a mai világban sose tudhatja az ember, mikor veheti
hasznát a nemességének.) A Veronese képén azonban két kutya is található,
amint egy ürücsonton marakszanak. Mármost mi fog történni, ha a két kutya
elkészül a konccal, észreveszi az ősödet? Határozottan rossz néven veszem a
művésztől, hogy nem festett oda egy eperfát is, amire az ősöd veszély
esetén fölszaladhasson. A bédekker megháromcsillagozza a képet, én azonban
rád gondoltam, öregem, és a három csillagból kettőt kivakartam.
Azt
hiszem azonban, ma már a veronai Pál mester is több gondot fordítana a
kánai macska biztonságára, és nem az asztal alá terítene neki, hanem
odafestené az Úrjézus ölébe. Nincs fogalmad róla, Mihály, milyen nagy urak
itt a te atyádfiai. Otthon például néha elkeserített, ha nem mondtam is –
mert az okos ember nem mond ki mindent, amit gondol -, mennyire több
szabadságod van neked a háznál, mint nekem. Például neked mindig szabad
volt fölfeküdnöd az ágy tetejére, sőt a zongorára is, s elgondolni is
rossz, mit szólt volna ahhoz közös úrnőnk, ha én csak egyszer próbáltam
volna ráfeküdni a zongorára. De mióta olasz tanulmányokat végzek, Mihály
barátom, azóta látom, hogy te se vagy egyéb elnyomott rabszolgánál. Itt
nemcsak a zongorán pihentethetnéd öreg csontjaidat, hanem ha ahhoz volna
kedved, belefekhetnél a dagasztóteknőbe vagy a levesestálba is. Mit mondjak
neked, Mihály, hogy fölébresszem benned a vágyat Itália szépségei után?
Láttam egy öreg halászt, aki fogatlan, vén macskájának megcsócsálta az
ételt, úgy rakta a szájába, és láttam egy fiatal signorát, aki egyik keblén
gyermekét ringatta, a másikon valamelyik unokanővéredet dajkálta. Még ennél
nagyobbat is mondok neked, Mihály. Tegnap délután a Via Marsalán a Mr.
Burberry autója elütött egy macskát. Ha engem ütött volna el, akkor engem a
kihágási bíró elítélt volna mint forgalmi akadályt, aki előgetek az
autóknak, és a bírónak igaza is lett volna, mert Rapallónak több haszna van
az autós csavargókból, mint a magamforma gyalog csavargókból. Ellenben, ha
a macskagyilkos el nem szelel, akkor a közfelháborodás burberryvé cserzi az
irháját, és nem tudom, nem tették-e ki azóta közszemlére szegény rokonod
véres tetemét, mint annk idején Julius Caesarét.
Azonban
azt is tudatom veled, Mihály, hogy itt az egerek igen kövérek, topónak
hívják őket, és egy topo már két napja itt topog a szobámban. Nem tudom,
melyikünk fél jobban a másiktól, hanem azt látom, hogy a trappolától nem
fél. A trappola olyan egérfogó, amit nálunk famacskának hívnak, és ez igen
buta állat, az egér most itt ott futkorász a hátán, amit a tieden
bizonyosan nem tehetne meg. Öreg pajtásom, gondold meg a dolgot, és gyerek
ki utánam, neked nem kerül az annyiba, mint nekem, talán ki tudsz járni
valami vasúti kedvezményt, sőt a magyar államvasútra esetleg szabadjegyet
is kaphatsz. Hiszen könnyen kimutathatod, amit szükség esetén én is
igazolhatok, hogy nem vettél részt az októberi forradalomban, és mint Kacor
király, már csak elvi okokból sem tettél esküt a Nemzeti Tanácsra.
Isten
veled, Mihály!
Beszélgetés a ferdetoronnyal
|
